Omyno Hipnózis Akadémia blogja

Miért olyan nehéz szembenézni önmagunkkal? Sokszor teszem fel ezt a kérdést magamban. Terápiás gyakorlatomban találkozom bátor emberekkel és kevésbé bátrakkal. A nagyon bátor teljesen beleveti magát, bármiről legyen is szó, bármi jön fel a kezelés során, mer sírni, meri kimondani, amit nagyon nehéz kimondani, meri meghazudtolni önmagát is, és mer mosolyogni, amikor rájön saját turpisságára.

Nem lehet mindig azonnal felállni. Nem lehet mindig mosolyogni. Nem lehet mindig elkerülni a letargikus hangulatot, ami éppen lenni akar. Mert ez egy folyamat része.

Elengedés, megengedés – írtunk már erről. Amikor azt mondja valaki külső szemlélő nekünk, hogy engedd el azt, ami foglalkoztat, amin kattogsz, akkor nyilván segíteni akar – vagy még inkább unja már a témát. Kívülről nézve nem érti mi bajod van, ha nem muszáj, akkor már meghallgatni se akarja. Lehet, hogy azért, mert nem tud mit kezdeni vele, vagy talán nála is bekapcsol valamit, amivel még nem akar szembenézni. 

Ha szétnézek magam körül, akkor eleinte nem is tűnik fel. Egy kis aggódás itt, egy kicsi gyomorgörcs ott, egy aprócska szorongás amott. Leplező mosolyok, elkapott tekintetek, legyintő kézmozdulat. Hiszen még a félelem bevallásától is félünk. És hogy még mitől, arra egy frusztrációkat összegyűjtő szótár – ha lenne – se volna elég.

Persze van egy alapfélelme a modern civilizációban küzdő embernek, ami anyagi természetű. Vagyis vagy attól fél, hogy nem lesz elég pénze, vagy attól, hogy ami van, az el fog tűnni. Meg persze félünk a sötéttől, a fájdalomtól, a pókoktól, a víztől, a zajtól, a csendtől, a haláltól, meg olykor az egész élettől. De észrevehető valami – számomra – sokkal mélyebb és sokkal szomorúbb félelem az emberek között.